Nemrég néztük meg Mónival az Egek ura (Up in the Air) című legújabb Jason Reitman filmet. Az igazat megvallva sokat vártam ettől kicsit több mint 100 perctől, hisz Golden Globe -ot nyert, ráadásul Oscar esélyesnek tartják, főleg mert a rendezője 2008 -ban megnyerte a szobrocskát a Juno -val, s egy bizonyos George Clooney játszik benne (aki igaz, hogy 2009 -ben még másik két filmben is szerepelt, de mindenképp ez a legfajsúlyosabb).

Gyakorlatilag két fő gondolati szálon fut a történet.
Az egyikben egy, főleg napjaink gazdasági helyzetében, nagyon aktuális kérdést feszeget, igaz csak mint kerettörténetként van ez jelen: állásvesztés.
Mi történik, ha hirtelen elveszted a munkahelyedet, a biztos bevételi forrás odavész, s mi lesz ilyenkor a családdal, a számlákkal, biztosítással, és a sok-sok hitellel.

Ez a fajta kopp bármikor megeshetik az emberrel, és ilyenkor nem számít, hogy valaki kicsi vagy nagy, fehér, fekete, magas vagy alacsony beosztású, csak egy a lényeg: ember vagy, és le kell nyelned ezt a keserű pirulát. Mert valahol mindegy, hogy ki mennyire "sérthetetlen" (akár a beosztásából, jelleméből stb adódóan), mégiscsak egy érző lény, akit egy komoly csapás ér, amit fel kell dolgozni.

A film elején ez inkább komikusan van jelen (élen a nem egész egy percet vásznon lévő, Zach Galifianakis -al), ám a film közepétől már egyre komolyabbá válik a dolog.
Clooney karaktere próbálja ezt könnyebben elfogadhatóvá tenni, megpróbál új perspektívákat mutatni, több - kevesebb sikerrel.
Ezen próbálkozás legérdekesebbje az, amit J.K. Simmons karakterének mond, s ezen tényleg el lehet gondolkodni. Vajon mért vagyunk épp azon a munkahelyen (pénz, perspektíva, becsvágy, kivagyiság, lustaság miatt? Esetleg tényleg szeretjük azt amit csinálunk?), s ez nemcsak a munkahelyre igaz, hanem arra is amivel általában elfoglaljuk magunkat. Érdemes feltennünk a kérdést, hogy amit csinálunk, azt miért tesszük?

[Figyelem, itt fogok egy kicsit SPOILER -ezni is!]

A másik fő gondolati szál a magány. S bár ez a fajsúlyosabb, mégis csak az utolsó pár percben kerül igazán előtérbe, s hasít belénk. Egész végig az ember azt hiszi, hogy egy könnyed komédiát, love-story -t néz, s talán nem is lepődünk meg, mikor Ryan Bingham a nagyon várt előadás elkezdése után faképnél hagyja azt, s rohan a NŐHÖZ (így nagybetűvel), mert végül rájön, hogy az ember nem élhet egyedül.

Érdekes, hogy minden előadáson ugyan azt mondja el, elővesz egy táskát, és arra kéri a hallgatóságot, hogy pakoljanak bele mindent, amit fontosnak tartanak, de ő maga csak ekkor döbben rá, hogy az életéből egy nagyon fontos dolgot nem rakott bele a táskájába, nevezetesen a családot!

Végül jönne a hollywoodi Happy End, de helyette kapjuk a fekete levest! S itt válik igazán erőssé a film, az utolsó 5 percben hat igazán.
A vége főcím előtti képkockák meg egyenesen zseniálisak, ahogy Ryan áll a(z eddig) számára mindent jelentő reptéren, s a szeméből csak úgy sugárzik az elveszettség, a magány. Ami eddig a mindene volt, amiért küzdött, most semmit nem jelent többé számára, hisz rájött, hogy elvesztett valami sokkal fontosabbat!

Bár lehet, hogy mi nézők nem maradtunk így hoppon az életben, de azért érdemes végiggondolni, hogy vajon a saját értékrendünkben hol is helyezkedik el a családunk! Mert, hogy egy Following -beli klasszikussal éljek: You take it away... to show them what they had. Ha már elvesztettél valamit, akkor jössz rá mennyire fontos is volt neked.
Ne várd meg, míg elveszíted!

S mivel ez a post amolyan "kritika" akar lenni nem fejezhetem be itt, bár lehet hatásosabb lenne :)
El kell mondani, hogy mind a színészi játék, mind a forgatókönyv, mint az operatőri munka (ez főleg az elején) a helyén van. Igazi "bravúrt" talán csak a forgatókönyvben lehet találni, de tény, a többi is profi.
Clooney -ról már megtanultam, hogy klasszis, s ez most is látszik, de a többiek is jól hozzák a karaktert, talán még Anna Kendrick -et lehetne kiemelni (lehet belőle remek színésznő lesz, bár sajnos mindegyik Twilight Saga -ban játszik, ami nálam negatív).

A zenéje szintén elég jó, bár én nem fogom hallgatni a Soundtrack -jét azt hiszem, hisz elég könnyed zene, de a film alá megfelelő. Amolyan 7/10.
A film összességében viszont erősen 8/10, s ha már mindenképp Amerikai film kell nyerje az Oscar -t (egyik nagyon sokak által dicsért külföldi alkotás sem került be a 10 -es listába (gondolok itt az Un prophète -re, és a Das wiesse Band -ra)), akkor nálam ez a film a nyerő!