Nem, szó sincs vakációról. Egyszerűen csak Jules Verne Kétévi vakációja jutott eszembe elsőnek, s innen a cím. No meg Robert Merle több témába vágó regényei (A Sziget, Malevil, Madrapur).
Mindig is érdekesnek találtam az olyan helyzeteket, mikor egy, maximum pár 10 főből álló csoport tagjai egymásra vannak utalva huzamosabb ideig. A fent említett regények erről szólnak, s valami hasonlónak én is részese lehettem egy hónapig.

Idén második alkalommal szerveztük meg egy hónapos kivitelben a Fiatalok Jézusért Tábort (tavaly Vásárhelyen, idén Gyulán és Békésen). Ez alatt az egy hónap alatt fiatalok összejövünk, és egy előadássorozatot tartunk (idén kettőt párhuzamosan), erre hívjuk a környékbelieket, s mellette Bibliaórákat adunk azoknak akik ezt kérik.
Nagyon feszes a program - gyakorlatilag csak vasárnap pihenünk, de akkor is aktív kikapcsolódásban van részünk - ezért is kezdtem úgy, hogy szó sincs itt semmiféle vakációról.

Ezért még jobb a hasonlat az említett regényekkel, ugyanis mindegyikben az elszigetelt csoport folyamatosan tevékenykedik (talán csak a Madrapur a kivétel, bár bizonyos értelemben arra is igaz ez az állítás).

Ez bizony fontos szempont!

Ami ugyanis érdekessé teszi az egészet, az az, hogy vajon hogyan boldogulnak egymással a csoport tagjai, milyen problémák lesznek, s ezeket hogy kezelik, tudnak-e kooperálva a közös célért dolgozni, vagy inkább hátráltatják azt, s ha igen, miért?
Érdekes megfigyelni, hogy kialakulnak-e klikkek, vannak-e olyan egyének, akikre jobban hallgatnak (kvázi vezetőjüknek fogadják el), vagy kik azok, akik igazán befolyással vannak a társaság tagjaira.
Ha csak szórakozásról lenne szó, akkor is meg lehetne figyelni ezeket, csak sokkal több idő kell, és nehezebben észrevehető a jelenség.
Ezért fontos, hogy a csoport tagjainak legyen valami közös célja vagy legalább valami közös tevékenység, és dolgozzanak.

Furcsa dolog "összezárva" lenni olyan emberekkel, akikkel ritkán vagy talán még sose láttál, és olyanokkal is, akikkel majd' heti kapcsolatban vagy.
Volt olyan, akire első ránézésre azt mondtam, hogy "Na kell ez ide?", vagy "Biztos csak szórakozni jött..." és később kiderült, hogy nagyot csalódtam, fontos és hasznos láncszemei lettek a csapatnak, míg másokról az volt a véleményem, hogy "Ő egy komoly ember, milyen jó, hogy itt van." aztán meg azt kellett tapasztaljam, hogy bizony sokszor félvállról veszi a dolgot, vagy egyáltalán nem megbízható.

Azt is érdekes megfigyelni, hogy mik azok momentumok, amik kiváltanak bizonyos véleményeket egy másik emberről. Sokszor észreveszem magamon, hogy bizony nagyon apró, jelentéktelen dolgok.

Mikor aztán letelik az egy hónap, és vissza kell térni a "való világba", nehezen búcsúzik az ember. Hiába voltak nehéz pillanatok, amikor talán hátad közepére kívántad az egész társaságot, azért már csak megszoktad őket, az életed részei lettek, aztán ismét vissza kell szokni a rendes, megszokott kerékvágásba. Ilyenkor A Part (The Beach) c. film befejező képsorai jutnak eszembe, mikor DiCaprio ismét ránéz a parton készített csoportképre, s bármennyi rossz emléke is volt róla, mégis jó érzések kerítik hatalmába, és szinte vágyódik vissza abba a társaságba, arra a helyre.

Persze erre most rátett egy lapáttal, hogy én mindig is nagyon szerettem az alföldi tájat. Szeretem a hegyvidéket is, de valahogy az alföld jobban vonz. Sokkal szebb itt az ég, a naplemente, nyugalmat, és békességet áraszt az egész hely magából.
Ráadásul Gyula meg Békés is nyugis város, az emberek nem sietnek sehova, s csak onnan veszem észre, hogy a hétvége van és nem hétköznap, hogy a jelzőlámpákat hamarabb állítják villogóra...
Nekem aki hozzászokott a Pesti élethez, ez egy igazi csöndes kis "sziget". Az egy hónap alatt már annyira hozzászoktam, hogy nehéz volt visszaállni a rohanó nagyvárosi életre.

Lenne még mit írni - először élménybeszámolót akartam, de ez a másik téma jobban megmaradt bennem, ráadásul a tábor alatt is igyekeztem ezt megfigyelni.
Élménybeszámolót ír talán majd más, vagy én csak máskor...
De addig is álljon itt ez a videó: