Nemrég néztük meg Mónival az Egek ura (Up in the Air) című legújabb Jason Reitman filmet. Az igazat megvallva sokat vártam ettől kicsit több mint 100 perctől, hisz Golden Globe -ot nyert, ráadásul Oscar esélyesnek tartják, főleg mert a rendezője 2008 -ban megnyerte a szobrocskát a Juno -val, s egy bizonyos George Clooney játszik benne (aki igaz, hogy 2009 -ben még másik két filmben is szerepelt, de mindenképp ez a legfajsúlyosabb).

Gyakorlatilag két fő gondolati szálon fut a történet.
Az egyikben egy, főleg napjaink gazdasági helyzetében, nagyon aktuális kérdést feszeget, igaz csak mint kerettörténetként van ez jelen: állásvesztés.
Mi történik, ha hirtelen elveszted a munkahelyedet, a biztos bevételi forrás odavész, s mi lesz ilyenkor a családdal, a számlákkal, biztosítással, és a sok-sok hitellel.

Ez a fajta kopp bármikor megeshetik az emberrel, és ilyenkor nem számít, hogy valaki kicsi vagy nagy, fehér, fekete, magas vagy alacsony beosztású, csak egy a lényeg: ember vagy, és le kell nyelned ezt a keserű pirulát. Mert valahol mindegy, hogy ki mennyire "sérthetetlen" (akár a beosztásából, jelleméből stb adódóan), mégiscsak egy érző lény, akit egy komoly csapás ér, amit fel kell dolgozni.

A film elején ez inkább komikusan van jelen (élen a nem egész egy percet vásznon lévő, Zach Galifianakis -al), ám a film közepétől már egyre komolyabbá válik a dolog.
Clooney karaktere próbálja ezt könnyebben elfogadhatóvá tenni, megpróbál új perspektívákat mutatni, több - kevesebb sikerrel.
Ezen próbálkozás legérdekesebbje az, amit J.K. Simmons karakterének mond, s ezen tényleg el lehet gondolkodni. Vajon mért vagyunk épp azon a munkahelyen (pénz, perspektíva, becsvágy, kivagyiság, lustaság miatt? Esetleg tényleg szeretjük azt amit csinálunk?), s ez nemcsak a munkahelyre igaz, hanem arra is amivel általában elfoglaljuk magunkat. Érdemes feltennünk a kérdést, hogy amit csinálunk, azt miért tesszük?

[Figyelem, itt fogok egy kicsit SPOILER -ezni is!]

A másik fő gondolati szál a magány. S bár ez a fajsúlyosabb, mégis csak az utolsó pár percben kerül igazán előtérbe, s hasít belénk. Egész végig az ember azt hiszi, hogy egy könnyed komédiát, love-story -t néz, s talán nem is lepődünk meg, mikor Ryan Bingham a nagyon várt előadás elkezdése után faképnél hagyja azt, s rohan a NŐHÖZ (így nagybetűvel), mert végül rájön, hogy az ember nem élhet egyedül.

Érdekes, hogy minden előadáson ugyan azt mondja el, elővesz egy táskát, és arra kéri a hallgatóságot, hogy pakoljanak bele mindent, amit fontosnak tartanak, de ő maga csak ekkor döbben rá, hogy az életéből egy nagyon fontos dolgot nem rakott bele a táskájába, nevezetesen a családot!

Végül jönne a hollywoodi Happy End, de helyette kapjuk a fekete levest! S itt válik igazán erőssé a film, az utolsó 5 percben hat igazán.
A vége főcím előtti képkockák meg egyenesen zseniálisak, ahogy Ryan áll a(z eddig) számára mindent jelentő reptéren, s a szeméből csak úgy sugárzik az elveszettség, a magány. Ami eddig a mindene volt, amiért küzdött, most semmit nem jelent többé számára, hisz rájött, hogy elvesztett valami sokkal fontosabbat!

Bár lehet, hogy mi nézők nem maradtunk így hoppon az életben, de azért érdemes végiggondolni, hogy vajon a saját értékrendünkben hol is helyezkedik el a családunk! Mert, hogy egy Following -beli klasszikussal éljek: You take it away... to show them what they had. Ha már elvesztettél valamit, akkor jössz rá mennyire fontos is volt neked.
Ne várd meg, míg elveszíted!

S mivel ez a post amolyan "kritika" akar lenni nem fejezhetem be itt, bár lehet hatásosabb lenne :)
El kell mondani, hogy mind a színészi játék, mind a forgatókönyv, mint az operatőri munka (ez főleg az elején) a helyén van. Igazi "bravúrt" talán csak a forgatókönyvben lehet találni, de tény, a többi is profi.
Clooney -ról már megtanultam, hogy klasszis, s ez most is látszik, de a többiek is jól hozzák a karaktert, talán még Anna Kendrick -et lehetne kiemelni (lehet belőle remek színésznő lesz, bár sajnos mindegyik Twilight Saga -ban játszik, ami nálam negatív).

A zenéje szintén elég jó, bár én nem fogom hallgatni a Soundtrack -jét azt hiszem, hisz elég könnyed zene, de a film alá megfelelő. Amolyan 7/10.
A film összességében viszont erősen 8/10, s ha már mindenképp Amerikai film kell nyerje az Oscar -t (egyik nagyon sokak által dicsért külföldi alkotás sem került be a 10 -es listába (gondolok itt az Un prophète -re, és a Das wiesse Band -ra)), akkor nálam ez a film a nyerő!

Karácsony előtt mit csinál az ember fia/lánya? Természetesen a már rég nem látogatott (ejnyebejnye) gémklub oldalát keresi fel. Persze sok mindenre bukkanhat itt a jótétlélek, én a Dominiont szúrtam ki egyből.
No nem volt nehéz, hisz 2009 -es év játékáról van szó. Az ilyen egyből felcsigáz, ráadásul ahogy olvastam ezt - azt a játékról, tudtam, hogy nekem ez KELL!!

Aztán végül karácsonykor nem sikerült megvenni, a két ünnep között meg hiába jártam végig egy rakat játékboltot, már mindenhol elfogyott... (Kedvencem az volt, mikor az eladótól kérdeztem, hogy: "Mondja kérem, Dominion van?", mire a válasz: "Persze tessék!", és a kezembe nyom egy dominót...)

Lényeg a lényeg, hogy végül sikerült szereznem egyet. Két hete pénteken vettem meg (el is csiripeltem akkor a nagyvilágba), hogy másnap este Zubival és Mónival kipróbáljuk. Már mikor végigtanulmányoztam a játékszabályt, és megláttam a lapokat, tudtam, hogy remek lesz!
A szabályokat kb. 5 perc alatt érthetően el lehet magyarázni, kell még 5 perc, mire az ember megismeri a lapokat, és már kezdődhet is a játék! Ez már egy nagy-nagy piros pont a készítők felé!

Bár a játékidő 30-40 perc, mi csak két kört tudtunk játszani, és máris eltelt két és fél óra... Persze még csak az elején vagyunk, majd lesz ez még jobb is :-)

Már akkor tudtam, hogy öcsémnek is nagyon be fog jönni a játék, és nem is kellett ebben csalódnom, sőt Móninak is nagyon tetszett! Pedig tapasztalatom szerint a kártyás játékok lányoknál nem nagyon válnak be.
Mondhatni gyűjtögetős kártyajáték (persze korlátozott értelemben), de egy remek ötlettel nagyon feldobták: a játék során állítod össze a saját paklidat, azaz a birodalmadat.

A kártyákat ráadásul igen hangulatosra csinálták, és sok "kombót" is ki lehet (kell) hozni belőlük. S akkor még nem is szóltam a sok variációs lehetőségről, ami igen színessé teszi a játékot. Már a gém kezdetekor is 25 alatt a 10 féle alapfelállás lehet... Nyilván mindenkinek lesz majd egy két kedvence, de a partytól függ, hogy melyik lesz az a 10 kártya amiből kialakul a kezdő deck. No igen, már az elején kell egy kis kompromisszumkészség :-)

Nagyon várom a kiegészítőket is, addig is jó uram Domínium építésre fel!

Sőt biztos :-)

Aki valamit is ad magára filmes szinten, az tudja, honnan van a címben szereplő idézet. Nos igen, a Casablancáról van szó.
Szégyen, nem szégyen, én még csak múlt év elején láttam a filmet. Már régóta terveztem (ilyet már mintha mondtam volna párszor...), ott volt a gépemen, de csak nemrég tudtam rá időt szakítani.

Nem szeretem a romantikus filmeket. Nagyon nem. Csak nagy ritkán találok egyet-egyet amit igazán érdekesnek és értékesnek is találok (pl.: a Singin' in the Rain vagy a The Princess Bride, esetleg a csodálatos It's a Wonderful Life).
Ezek után furán hathat, hogy a Casablancát mégis ezzel, az amúgy felettébb híres zárómondatként elhangzó (mondjuk a fordítás hiányos, angolban így hangzik: "Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship."), címmel vezetem be.
Pedig így lett. Azóta már Mónival is megnéztem, de úgy érzem bármikor képes lennék ismét leülni elé, és végignézni. Kevés ilyen film van, ami ennyire magával ragad, amelyiket bármikor megnézném (azért van egy pár ;-)).
Nem érdemtelenül foglalja el az imdb Top250 13. helyét.

Csak jót tudnék írni a filmről, de most nem kezdem el hosszan sorolni eme remekmű erényeit, inkább összefoglalom azt öt pontban:

1.: Hihetetlen jó karakterekhez hihetetlen jó szereplők hihetetlen jó játéka párosul! Ez hihetetlen :P Humphrey Bogart -ot nagyon szeretem, Ingrid Bergman -ról és az ő arcjátékáról, meg nem lehet elég szuperlatívuszokban beszélni! Ott van még Claude Rains, Peter Lorre (kár, hogy csak pár percig) és Sydney Greenstreet (ez utóbbi kettőt Bogartal egyetemben a Máltai Sólyomban szerettem meg). Nekem csak a Viktor Laszlo -t alakító Paul Henreid tűnt kissé "fakónak".

2.: Ha már a karaktereknél tartunk: mindegyik nagyon szerethető! Az egyszem kivételt Strasser őrnagy, de őt amúgy sem azért rakták bele a filmbe, hogy szeressük. Ricket is szeretjük, még akkor is, ha keményen visszautasítja a menlevelet, Renault kapitányt is szeretjük, még akkor is, ha sok "csintalanságot" követ el, s néha visszaél a posztjával, s folytathatnánk a sort.

3.: 1942 -ben ilyen filmet rendezni, hatalmas merészségre vall. S ha belegondolunk, akkor mit jelentett ez a film az embereknek! Ha most beleborzongok, mikor a Deutschlandlied -et elnyomja a La Marseillaise, akkor abban az időben mit élhettek át az emberek ezeken a jeleneteken! (milyen érdekes, hogy pl a Battle of the Bulge -ben mikor a fiatal német srácok éneklik a Német himnuszt, mennyire más érzést keltenek a nézőben, mint ebben a filmben)

4.: Kertész Miklós (igen, ez a rendező eredeti neve, ugyanis ő magyar származású!!) keze alatt olyannyira megelevenedik Casablanca, hogy szinte sajnáljuk, hogy nem láthatunk bele mélyebben. Egy - két apró jelenet, amivel az ott élők mindennapjait felvillantja, sok pluszt ad a filmélményhez, s a legtöbb humor is innen jön. Az ember, aki mindig mondja: "Óvakodj a keselyűktől", vagy a "What watch? - Ten watch. - Such much?" párbeszéd, Ferrari a törzshelyével, Sam a zongorájával vagy Rick pocakos pincére és még sorolhatnánk. Talán ebben van a film egyik igazi vonzereje.

5.: A nagyon "erős" zene. Ha már az előbb az egyik vonzerőt említettük, akkor itt a másik. Miután először van Bogart és Bergman a színen, onnantól sokszor felhangzik az "As Time Goes By" dallama különféle variánsokban, az adott jelenet érzelmi töltetétől függően. De, mint már említettem, az egyik legfelemelőbb jelentben is a zene játssza a főszerepet (a két himnusz "párharcára" gondolok)

Egy szó mint száz nézze meg mindenki aki teheti, megéri, abszolút 10/10, s nem meglepően (mint azt az 5. pontban ecseteltem) a zenéje is ugyan ilyen értékelést kap tőlem. Még most is a fülemben cseng: "Play it once, Sam... Da-dy-da-dy-da-dum, da-dy-da-dee-da-dum...".

Nos igen, azt hiszem ez egy csodálatos barátság kezdete.

Nem, most nem a filmről akarok véleményt írni. Csak ez jutott eszembe először. Többször gondolkodtam már azon, hogy mi lett volna, ha ekkor vagy akkor másképp döntök, vagy másképp dönt felettem a "sors".
Nemrég beszéltem egy kedves barátommal, akit már évek óta nem is láttam, s ahogy vele felemlegettük a múltat, ismét előtört bennem ez a gondolat, "mi lett volna ha"...

Mindannyiunk életében vannak olyan pontok, amik komoly kihatással vannak a jövőnkre, sőt, lehet mások jövőjére is! Ilyen lehet az iskola, férj/feleség, munkahely, baráti társaság és még kitudja mi mindennek a választása. Sok ilyen állomás van, és mivel mind másféle életutat szül, ezért a ténylegesen végigjárt életpályánk csak egy a sok ezer lehetőség közül. Persze az apró döntések is változtatnak némiképp, de igazán komoly kihatású választásokból pár tucat van az ember életében.
Olyan ez mintha egy ősöreg tölgyfát szemlélnénk: egyetlen törzsből indul, aztán szép lassan a vastagabb ágak más vékonyabb ágakban folytatódnak, még végül egy picinyke gally hegyén ott csücsül egy levél. Hogy milyen levél van az út végén (elszáradt, életteli, kisebb, nagyobb) azt csak azután tudjuk meg miután szemünk végigjárta a hozzá vezető útvonalat...

És mikor ebbe belegondolok, hirtelen beleborzongok!
A rengeteg lehetőség közül csak egyet tudok kipróbálni! Ráadásul nem is látom, a többi hova vezet, és nem is tudom meg.
Vajon a nagy kérdésekben mindig a helyes döntést hoztam -e meg? Persze lehet, hogy egy adott pillanatban nem csak egy jó út választható, sőt az is lehet, hogy ami jó egyben nem a legkellemesebb...
De ez még csak hagyján, ám mi van azokkal az emberekkel, akiknek az életét befolyásolom a döntéseimmel...

Na itt jön be a film. Aki látta tudja miről beszélek. Ha vissza mehetnék az időben ezekhez a fontos gócpontokhoz, és egy másik utat választanám, teljesen eltérő jelent kapnék, mint ahonnan elindultam.
"A pillangóhatás kifejezés magába foglalja a kiindulási tényezők fontosságát a káoszelméletben. Az alapelv az, hogy egy dinamikus rendszerben a kezdeti feltételek apró változásai nagymértékben megváltoztathatják a rendszer hosszútávú működését." a la wikipédia.

Személyes tapasztalatim is vannak ezügyben. Volt olyan, hogy azt gondoltam valamikor, "ezzel az emberrel soha nem tudnék szót érteni", aztán kiderült, mégis (az egyik ilyen embert ma a legjobb barátaim közé sorolom). De csak puszta "véletlennek" köszönhetem, hogy ezt ma már látom. Vajon hány olyan eset volt, amiről nem tudok?

Akkor aztán meg pláne "megremeg az ember térde" (hogy Édesapámat idézzem), ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy döntésünket mennyire befolyásolja a környezetünk, a hangulatunk. Legjobb példa erre Robert Merle A sziget c. könyvében Purcell és White kapcsolata. Jól mutatja be, hogy egy félreértett mozdulat, arckifejezés következtében hozott döntés, akár emberek életébe is kerülhet...
"Én azt gondoltam, hogy..." és soha többet nem beszélek az illetővel, vagy csak szimplán haragszom, neheztelek rá.

Azt persze badarság lenne állítani, hogy minden ilyen pontnál képes lennék megállapítani mi a helyes. "Van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út." (Példabeszédek 14:12)
Ugyanez fordítva is igaz.

Talán sosem jutott ez eszünkbe, mekkora súlya van az adott pillanatnak, pedig van. Fel sem fogjuk mekkora!
Felelőtlenség lenne azt hinni, hogy ezek a döntések nem fontosak s csak egy legyintéssel elintézni az ilyen kérdéseket!
Ilyenkor örülök annak, hogy nem vagyok egyedül a döntéseimben, hogy van Valaki, aki átlátja az egész labirintust, és tudja azt is mi a helyes. Csak figyelni kell rá.

Ez megnyugtat.
És az a tudat is, hogy ha ennek ellenére mégis a rossz utat választom, akkor is Ő jóra fordíthatja azt!

Ha ugyanis nem lenne, folyamatosan rágódhatnék, hogy jól úton haladok-e vagy sem, mi lett volna, ha anno másképp döntök, mi lenne most velem, és másokkal, nem szalasztottam-e el valami sokkal jobbat.

Szeretem a vallásosságomat tudatos alapokra helyezni, ésszel hinni, nem csak érzelemmel, úgy érzem különben nem lenne értelme az egésznek.

Pillangóhatás? Igen, van. Keményen, könyörtelenül létezik. Még jó, hogy van Valaki aki tudja kontrollálni!

Tegnap este volt céges foci. Igen kevesen lettünk volna, ezért szóltak (egy órával előtte), hogyha tudok hívjak pár barátomat. Egyből hívtam is Zubit meg Balázst, két ős Kiábrándítót, hogy ha van kedvük jöjjenek. Végül mindketten eljöttek, így voltunk összesen 7 -en.

Régóta focizom már itt a cégesen és mindig élvezem a játékot. Öcsém és Édesapám is szokott járni, és velük már néha igen szép dolgokat is tudunk csinálni.
Ugyanakkor már 7 éve "toljuk" a Kiábrándítókkal, és mindig az volt az érzésem, hogy nem vagyunk ügyetlenek technikailag, de mint csapat még sosem működtünk igazán jól.

Most először nem a srácokkal voltam egy csapatban (mi voltunk hárman). Az első meccsen még nagyon szoros volt, a másodikban már simábban kikaptunk (a másik oldalnak szinte minden kapura tartó lövése bement... Van ilyen...), így azt mondták cseréljünk. Kipróbáltuk, hogy a három Kiábrándítók legyen együtt, és a többiek négyen ellenünk.

No igen, azért mégiscsak meglátszik, hogy már sok ideje együtt játszunk. Legalábbis ehhez a szinthez képest. Pedig a céges csapattal is indultunk már bajnokságokban, és már idejét sem tudom mióta van foci minden hétfőn, de mégis úgy éreztem, hogy az volt az igazi, amit Zubival meg Balázzsal játszottunk. Mentek a passzok, úgy mozogtunk, ahogy kellett, tudtuk ki hol, lesz, hol van (no azért közel sem volt ez tökéletes, de engedtessék meg nekem egy kis elfogultság :)). Szóval nagyon élveztem, talán mint még soha a céges focit.

No igen, számít az, ha az ember már össze van szokva másokkal. És nem kicsit, nagyon!

Igen sűrűre sikeredett az idei karácsonya a családnak, szüleim öcsémmel és húgommal költöztek pár házzal arrébb, 22. -én este a MÜPA -ban volt jelenésünk, 23. -ra pedig tanyasi sütés főzést szerveztünk, 24. -e nagycsaládi karácsonyozás, 26. -án ifjúsági Istentisztelet a gyüliben.

Amikor 23. -án reggel leindultunk a tanyára ötösben (Apa, Anya, Andris, Lencsi és Jómagam) több ízben is el kellett "szenvednem" öcsém és húgom megjegyzéseit, hogy ha én nem nem erősködöm, most otthon pihenhetnének a jó meleg házikóban.
Nos igen egy nyirkos, hideg téli napon nem mindenkinek van kedve egész napos munkára a tanyán, ahol ráadásul sokat kell várni, amíg a sparherd és a kis kandalló befűti a szobát.
Útközben kiderült, hogy a Anya elfelejtette elhozni a karácsonyi mandulás kalács receptjét, pedig az lett volna a LÉNYEG!

Nehézkesen indult hát a munka, bár Anyunak és nekem töretlen volt a lelkesedésem. Mikor azonban elérkezett a "reggeli" ideje (úgy fél 12 -kor) már egy kicsit oldódott a hangulat, az étkezés alatt pedig nagyon jó kedvünk kerekedett egy kis nosztalgiázás hatására, és innentől kezdve nagyon "beindult" a nap, végig remek hangulatban készítettük a karácsonyi ebédet, egy kis hócsatával is megfűszereztük a napot, s végül Anyu úgy döntött, hogy mégiscsak megcsináljuk a kalácsot (ez már este 8 körül volt), s végül azt is beraktuk a kemencébe. S mennyire megérte!! Elmondhatatlanul finomra sikerült! Ráadásul a kemencében sült pogácsa, kenyér, ott főtt töltött káposzta is zseniálisra sikeredett, nem beszélve a többiről. A jó hangulat pedig kitartott végig.
Szóval abszolút nem bánta meg senki, hogy lementünk, nekem az idei egyik legjobb családi élményem!

Aztán elérkezett a karácsonyi ebéd ideje. Elég nyögvenyelősen indult a dolog. Mónival és Bálinttal még elmentünk Ecserre megnézni Ica mamát, meg elhoztuk Emi mamát is, aki segített az ajándékok becsomagolásában, ám így is a megbeszélt kettő órás kezdésről sikerült fél órát késni, ám még a dédiken kívül és természetesen a helyieken (hisz szüleim új házában tartottuk a karácsonyt) kívül még senki sem volt ott....
Mivel már mindenki nagyon éhes volt, kénytelenek voltunk hiányosan nekikezdeni az ebédnek.

Végül négyre megérkeztek Nagybátyámék és Orsiék is, és a régi időket megidéző kellemes családi karácsonyunk lett. Adélkának és Gergőnek ez volt az első karácsonya, megbeszéltük, hogy csak 10 éven aluli gyerekek kapnak ajándékot (ezt aztán volt aki "megszegte", de jól tette :)), nagy élmény volt nekik :)

S a nap közös lezárásaként csaptunk egy (elmaradhatatlan) társasjátékozást. Mivel sokan voltunk ezúttal Boggle került terítékre (bár volt Alhambra, Carcassonne, Race for the Galaxy és Zooloretto is). Rég játszottam már ilyen jót ezzel a játékkal (legjobb szót Balázs találta: "Áldél". És még meg is magyarázta :D (amikor pl. delet mutat az órád, de egy óra van ;))). Aztán mikor a többiek elmentek, a "kitartókkal" (Andirs, Móni, Balázs és Én), projektor híján két monitoron megnéztük a Blow -t (nem volt rossz, talán majd írok róla).

Mindent összegezve örültem, hogy végül, több éves kihagyás után, ismét volt családi karácsony (többek között én forszíroztam a dolgot :)), nagyon jól sikerült, jövőre ismételhetünk :)

Karácson előtt (22. -én) családilag elmentünk a Művészetek Palotájába Händel Messiást hallgatni a Purcell kórus és az Orfeo zenekar előadásában.
Még sosem voltam a MÜPA -ban, de sok jót hallottam a róla, főleg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremről, egy szakértő barátom szerint világszinvonalú a terem (sok "konyhatrükköt" mesélt a teremről, ez egy külön posztot érdemelne... (állítható színpad, hangterelők; "lebegő" terem; stb.)). A Messiást meg különben is nagyon szeretem, így nagy várakozásokkal telve indultam el a hangversenyre.

Kicsit késve érkeztünk (de nem elkésve!), s már a belépéskor magával ragadott a Palota miliője, és miután beültünk a második emelet jobb oldali széksor legszélére (pont az orgona mellett voltunk) csak pár másodpercet kellett várni, s máris vonultak be az előadók.
Kicsit mintha halkan kezdett volna a zenekar, de aztán zeneszaki nővérem felvilágosított, hogy mivel ez Barokk oratórium, ezért feljebb fogják a vonót a zenészek, hogy így tompítsák a hangerőt.

Aztán megszólaltak az énekesek (kórus, szólisták), s felváltva jöttek a darabok, én meg csak hallgattam, hallgattam és hallgattam.
Nagyon magával ragadott, szinte minden percét élveztem. Ebben a teremeben különleges élmény zenét hallgatni, olyan tömören, szépen szól az egész, az ember szinte belesüpped a muzsikába.

Egész kiváló előadásnak lehettünk szem és fültanúi, tényleg nem lehet egy rossz szavam sem. Azért mégis. A kedvenc darabjaimtól (Hallelujah kórus, a For unto us, a Worthy is the Lamb és az azt követő Amen) valahogy többet vártam. Hiába no, ha az embernek nagy elvárásai vannak, akkor sokszor csalódik, ezt már több ízben tapasztaltam (pl.: itt), de az összkép annyira elbűvölt, hogy ezek az apró "hibák" úgy eltörpülnek mellette, hogy már alig emlékszem rá.

Hazafele jövet sokáig nem tudtam szabadulni a MÜPA légkörétől és a koncert élményétől (no nem mintha akartam volna :)), úgyhogy elhatároztam, hogy ide még többször vissza kell térnem!
Igazán jó karácsonyi ajándékot kaptam a szüleimtől (Ők vették a jegyet), köszönet nekik érte!

Múlt héten szombat este tartottuk kis csapatunk szezonzáróját, ami után sok gondolat kavargott bennem, s most ezt "papírra" is vetem :)

Sajnos nem voltunk annyian, mint lehetett volna, végül nyolcan jöttünk össze. Mivel már egy éve nem a BEAC -on játszunk, ahol minden meccs után jött a jól bevált "büfézés", így sokkal jobban hiányzott már, hogy a "pályán kívül" is találkozzam a társakkal. Jó volt, hogy ezúttal olyan csapattag is eljött, aki még a BEAC -os korszakban sem ült be velünk a büfébe, így őt is jobban megismertük, sőt kapusunk menyasszonyát is elhozta, aki hamar megtalálta a hangot a többiekkel (velem is könnyen, miután közölte, hogy rendszeresen olvassa a tudósításokat :)), s nagyon jó benyomást tett mindenkire. Csak gratulálni tudunk hozzá SuperMárió :)

Szóval jót beszélgettünk, s azokkal, akik "kitartottak és velünk maradtak" egy jó kis Followinggal zártuk az estet.
Na és ezen jól sikerült est után ismét elővett az érzés, hogy milyen jó ehhez a csapathoz tartozni!

Már hét és fél éve játszunk az ELTE ligában (a bajnokság második legrégebbi csapataként), ami pedig külön örömteli, hogy az alapítók közül még most is négyen a csapat oszlopos tagjai, ketten pedig 1 éven belül csatlakoztak. A jelenlegi keret 50% -a tehát már régi motoros és ez több mindent jelent:

1.: Mindig volt annyira jó a csapaton belüli légkör, hogy megmaradjanak Kiábrándítóknak (hisz nem áltatom magam, azért voltak akik ilyen téren nem\sem találták meg a helyüket a csapaton belül).
2.: Ilyen hosszú idő alatt már elég jól megismertük egymást.
3.: Az eltelt idő alatt sok mindent megéltünk, átéltünk már együtt, így elmondható, hogy több ez már mint egy focicsapat, igazi baráti társaság formálódott a Kiábrándítókból! (Sok anekdota is keletkezett már, egyszer össze kéne gyűjtenem őket...)

Azért volt, hogy egyes emberek hosszabb - rövidebb ideig kiestek a csapatéletből (tánc, nyelvtanulás, külföldi utazás, vagy sérülés szólt néha közbe), de (ha megengedi egyik kedvenc egyetemi tanárom, hogy az ő szófordulatával éljek), mint egy nagy elődöm mondta volt: mint a "fö-földobott kő, földre hullva" mindig visszatértek a srácok a csapatba.

Bevallom őszintén, kis büszkeséget is érzek, mikor arra gondolok, hogy aktív részese lehettem ennek a, talán mondhatom így, fogalomnak a létrehozásában. Nem mondom, hogy nem volt néha fárasztó (írni a tudósításokat, szervezni a csapatot, a meccseket összehozni), de többszörösen visszakaptam azt az energiát, amit a csapatba "fektettem", hisz ilyen társaságot nem mindenhol talál az ember :)
Most is készülök egy "karácsonyi ajándékkal" a csapat részére, remélem ez is "behozza az árát" :P

Egy szó mint száz: Köszi srácok, és HAJRÁ KIÁBRÁNDÍTÓK :)

Sokan mondták, hogy ez lesz az év legjobb Sci-Fi -je, ami azért elég merész kijelentés, lévén idén jött ki a District-9 (amiről itt már szót ejtettem), és a Star Trek is, mindenesetre amikor eőlször láttam a Moon című film trailerjét, egyből megfogott a hangulata, így vártam már, hogy megnézzem.

Mondjuk a rendezőről nem lehetett tudni túl sokat, lévén a Moon rendezője (és egyben társírója) Duncan Jones eleddig csak egy rövidfilmet jegyzett... Az embert talán az is visszatarthatja, hogy az egész film gyakorlatilag egyszemélyes (szinte végig Sam Rockwell által megformált Sam Bell van csak a színen). Illetve kettő, de a másik egy robot, GERTY. Azaz három, de a harmadik személy szintén Sam Rockwell, illetve négy, azaz... Na de ne szaladjunk ennyire előre.

A felvezető zseniális, az első tömör egy percben egy riport keretében el is van mondva Földünk szinte minden globális problémájának forrása, s egyből jön is a fiktív megoldás: a Földön fogytán lévő energiaforrásokat a Hold kőzetéből nyerik ki. A Holdon munkálkodó legénység egy emberből áll, minden más automatizálva van. Sam 3 éves szerződést írt alá a céggel, s ez mindjárt lejár, így nemsokára hazatérhet, s viszontláthatja szeretteit, akikkel egy sajnálatos hiba folytán csak off-line kommunikációt folytathat. Ám egy furcsa baleset mindent megváltoztat...

A történetről elég legyen ennyi.

Az események lassan csordogálnak, de mindig feszült figyelemmel nézi az ember a történteket. Nyugtató nézni a filmet a manapság oly divatos "ide-oda rángatom a kamerát" stílus után. Ha belegondolok elég merész dolog volt olyan filmet készíteni, ahol gyakorlatilag csak egy embert nézek folyamatosan (nem is tudom volt-e már ilyen a filmtörténelemben), de szerencsére nagyon jól eltalált, hangulatos kis mozit sikerült összehozni.

Külön érdekesség GERTY (Kevin Spacey adja ahangját), aki a 2001 Űrodüsszeiábol megismert HAL -ra hajaz, de sokkal több emberség van benne (bár lehet, hogy így nem lett emberibb, sokan tartják ugyanis, hogy a 2001 legdrámaibb jelenete amikor HAL könyörög az életéért. Nos ilyet GERTY -től nem kapunk, de jól "játssza" a szerepét).

A vége felé aztán kikristályosodik a sztori, és a mondanivaló is, ami a mai pénzközpontú, kapitalista világban nagyon helyénvaló.

Sajnos azonban nincs meg benne az a plusz, amitől igazán jó egy Sci-Fi (legalábbis szerintem), nem hagy meg nyitott kérdéseket, jórészt lezárja a cselekményt, s legalábbis Sam -re vonatkozóan megoldást is ad. Kár érte.

Ettől függetlenül bátran merem ajánlani mindenkinek, aki szereti a Sci-Fi -t, a személyes drámát, a lassú és értelmes történetvezetést és nyugodtan el tud nézni egy színészt akár 97 percen keresztül is. Nálam 7/10. Tartalmas kis filmecske.

Végül a zenéjéről: egyből meg is szereztem a filmzenét :-) Nagyon jól eltalált, remekül aláfesti a filmet, szinte sehol sem tör erőszakosan az előtérbe, és mindenhol annyi van belőle, amennyi éppen kell. Azért önmagában nem raknám be túl sokáig, de így a film alatt tökéletes. Szóval 8/10

Sokszor vagyok úgy, hogy azon kapom magam, hogy vége a napnak, pedig még annyi mindent akartam csinálni... Gondolom már más is tapasztalta ezt, nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel.

Sok a feladat, elkezdem "kivégezni" őket, de valahogy lassan halad az egész. Milyen jó lenne, ha még pár órával tovább tartana egy nap.

Mondják, hogy felgyorsult a mai világ. Egy ismerősömmel beszéltem nemrég, ő azt mondta, hogy ez nem csak átvitt értelemben igaz, hanem tényleg gyorsabban telnek az órák, mint pár évtizeddel ezelőtt. Na persze ez így biztos nem igaz, de tény, hogy őrült tempóban száguldanak el a napok. Még csak most kezdődött a hét, de már itt van ismét a hétvége. S sok elvégzetlen feladatott hagyott maga után...

Aki nem hisz valami abszolút gonosz erőben \ hatalomban (Ami szerintem sem létezik, ha egy lényről beszélünk, és komplexen nézzük a dolgokat. Magyarán szerintem mindenben van valami jó is. De ez más téma, elég az hozzá, hogy onnan fogtam gyanút, amikor elgondolkoztam egy rövid történeten. Volt egy néni, akiről azt tartották, hogy mindenkiről tud valami jót mondani. Egyszer azt mondták neki, hogy Sátánról biztosan nem tudna semmi jót mondani. Kis töprengés után jött a válasz: "De. Nagyon kitartó!". Szóval aki nem hisz ilyen hatalomban), az is láthatja, hogy valami itt nagyon nincs rendjén. Egyre több a munka, egyre kevesebb az idő. Nagy csapda ez. Vagy lehet, hogy bennünk van a hiba?

Persze nem mindenhol vehető ez észre ilyen mértékben. Vidéken még mindig van, hogy "normális" sebességgel telik el egy 24 óra. Amikor a lajosmizsei tanyánkon vagyunk, ott ezt a saját bőrömön tapasztalom. Persze nem az én napom megy lassabban (az csak max egy kicsit), hanem a helyieké. Ők ráérnek bármikor, munka közben is, ha megszólítom egyikőjüket megállnak a munkavégzésben, és nyugodtan elbeszélgetnek...

Van ahol ez így megy...

Igazából a hiba bennem van. Ott vannak példának okáért a szüleim, akik szintén kismillió dolgot csinálnak, és nekik elég rá a napi 24 óra, hogy el is végezzék a feladatiakat (persze ha rákérdezek, nem mindig vallják be, de a saját szememmel látom. Engem nem csapnak be :-)). Nekem kevesebb feladatom van, mint nekik, és mégis...

Szóval a hiba biztos bennem van. És talán tudom is a titok nyitját. Sőt több kulcsa is van a probléma megoldásának!

Az egyik az lehet, hogy ne akarjak egyszerre több mindent csinálni. Ez népbetegség manapság. Egyszerre hallgatjuk a zenét és akarunk beszélgetni; egyszerre akarunk a családunkkal időt tölteni, és a TV-t nézni; egyszerre akarunk tanulni és a haverokkal lenni. A sort lehetne még folytatni. Az ember ahelyett, hogy egymás után szépen elvégezné a dolgokat egybe akarja vonni őket, hogy úgy gyorsabb. Egy frászkarikát!
Mindennek meg van az ideje, de akkor annak az ideje van és nem másnak!

Ezzel szorosan összekapcsolódik az időbeosztás, és annak tudatos betartása is.

A másik kulcs pedig a következő: mindig kipihent kell legyen az ember! Na jó ez úgyse jön össze sose... De legalább egy héten egyszer kell aludni egy jót. Hiába tervezem el, hogy ma ezt meg azt meg amazt meg fogok csinálni, ha fáradt vagyok, úgysem tudok eléggé koncentrálni rá, és két, háromszoros idő mire megcsinálom azt, amire pihent állapotban fele, harmada is elég lenne. Ehhez is önuralom kell, hisz mikor lazítsak egy kicsit, ha nem akkor, mikor már elcsendesült az otthoni "csatazaj", már nem fogok tanulni, dolgozni, stb. este van, nyugi. Csak még ezt az honlapot megnézem, csak még azt a pár oldalt elolvasom, és hipp-hopp máris éjfél, fél egy, másnap meg 8 -tól meló.

29 órás nap? Az sem lenne elég... Inkább megpróbálom ezt a két elvet követni, aztán majd meglátjuk.

Most pedig rohanok mert megint elszaladt az idő, és még annyi, de annyi dolgom van...